Ma még...

Ma még

benne vagyok

arcod mosolyában,
melletted megyek
az út porában.
Te vagy a szemem,
csak veled látok,
ha könnyezel,
én sírok.
Az utolsó levél,
az őszi ágon
én vagyok.
 Már nem bánom,
ha jön a tél
és tovább mennél
én akkor is
a nyarad maradok.

DellaMaria

nappal nem akarom tudni, hogy ki vagy

talán
szélbe kapaszkodó árnyék, lomha léptekkel
falevél erezetén megcsillanó esőfény
súlyos kárpitok mögött megbújt titok
képkeretek közé zárt örök rejtelem
kavicsok között morzsolódó sziklatömb
fényévnyi bizonytalanság
falfirkák egy belvárosi omladozó falon
lábujjamat ölelő csobbanás
égen úszó papírsárkány mosolya
a hetedik palackposta visszhangja
a felrajzolt hold sápadtsága
talán

nappal, nem akarom tudni, hogy ki vagy de éjjel hazavárlak

Zohar

Csendbe rejtem

Csendbe rejtem mindazt, mi el nem mondható,

hadd legyen csak néma a ki nem mondott szó,

hisz úgy sem értenék meg, miért is van az,

mikor sápadt arcomon néhány könny szalad.

A csend úgyis begyógyítja a léleksebeket,

s akkor nem láttat a szív sem megtört jeleket,

mert nem veszti el erejét, ha megbántják azok,

akik miatt elhalkultak a szavak, s mondatok

.Kun Magdolna

Néhány szó

Elég néhány szó, egy keserédes dallam,

melyben annyi, de annyi rejtőzködő hang van,

s máris felszakadnak azok a behegedt sebek,

amik megbántásokból, s könnyből születnek.

Mert a szív úgy emlékszik vissza bántalmaira,

mintha annak tűzmarása ma történt volna,

hisz ami mély vájatot karcolt, s égetett bele,

annak folyton vért csepeg lüktető sebe.

Kun Magdolna

Akkor szeress leginkább

Akkor szeress leginkább, mikor bántalak,

mikor rád zúdítom összes szívfájdalmamat,

mert akkor van a lelkemen, oly súlyos teher

amit már a kar, s a váll is görnyedve visel.

Akkor szeress leginkább, ha az indulatszavak,

beforratlan sebet hagynak bordáid alatt,

hisz akkor törik ketté az-az elgyöngült tudat,

amely az önbizalmamnak erőt, hitet ad

Kun Magdolna

Édesanyák

Az anyák mindig rejtett könnyel sírnak,
magukba halkítva zokogásukat,
hogy ne lássák, mikor zajtalan csendjükben
zokszó és jaj nélkül porba hullanak.

Mert az anyák tudják, ha veszítenek is,
marad még bennük annyi kitartás,
mely minden lélekharcon felülemelkedik,
akkor is, ha szívét töri a fájdalom-világ.

Az anyák olyan hősök, kik le nem győzhetők,
mert Istenáldott akaratuk falat, követ porlaszt,
tengervizet lép át, és sziklakövet morzsol,
mindazokért kiket szívük alatt hordtak

Az édesanyák mind-mind fényes-ékszerek,
csillogó gyémántok az éjszakai égen,
olyan mesés drágakövek, olyan ékes kincsek,
melyek túltündöklik magukat
a csillagnemzedéken.

Kun Magdolna

Együtt hervadva

Velem hervadsz kedves, velem sorvadsz el,

az életünk most már egymásért felel,

mert mindaddig, amíg kezemet fogod,

mi ketten leszünk az elválaszthatatlanok

Azok leszünk, kiknek a hervadás is élet,

akik szívükben őrzik a nyári melegséget,

akkor is, ha zúzmarát nyílik minden ág,

akkor is, ha álmaink már könnyekért kiált.

Mert, akik a nyárban szerették egymást,

azoknak a jeges fagy is napfényragyogás,

s ez így is lesz mindaddig, míg egy szép napon

utasok nem leszünk a halálvonaton.

Kun Magdolna

Így ősz-tájt

Úgy hervadok én is,

mint azok levelek,

melyek ősz-tájt a fákról,

sárgulón peregnek.

Így már nem mondhatom többé

varázsos tükrömnek,

látod tükör, látod,

napról-napra szebb leszek.

Csak annyit mondhatok,

mikor belenézek,

köszönöm Istenem,

hogy megélhettem általad

ezer, s néhány évet,

Mert aki felismerte az élet

valódi csodáját,

és kellőképpen értékelte

mindazt, ami abban van,

már elmondhatja magáról

bárhány év is telt el,

megtanult élni

emberhez méltóan,

néha könnyet ejtve,

néha magányt sírva

de mégis-mégis

boldogan.

Kun Magdolna

Elszakadás

Látod ezt a haldokló rózsalevelet,

melynek gyönge testén remeg

sok karcos rozsdaseb?

S látod mellette a rózsaszirmokat,

melyek lassan a levéltől eltávolodnak.

Búcsúznak egymástól, akár az emberek,

kiknek a szívük könnyzáport permetez,

mikor előttük az utat kétfelé szelik,

azok akik lelküket majd

égbe emelik.

 

Kun Magdolna

Én maradok!

Hányszor csábított már el a messzi távol,

és búcsúzkodtam is, mindenkitől sorba,

gátakat áttörve, gyötörve a vágytól...

Ó, már a gondolat is milyen ostoba.

Hová mehetnék el? Hisz, mint megnyúlt karok

fonnak be folyók, erdők, aranyló rétek.

Megfeszítve szűköl a szélnek, s bár vacog,

e köd ülte tájon megnyugszik a lélek.

Te menj, ha menni tudsz! Építs tündérvárat,

idegen tájakon nagy álmokat várván!

Hetedhét-határon túlra vidd a vágyad,

fejedet pihentesd ismeretlen párnán!

Edd meg más kertjének keserű gyümölcsét,

szolgáld ki más világnak gőgös urait!

Nem utálta így soha fogoly tömlöcét

mint Te most vendégszobád bizarr  zugait.

De a szükség nagyúr. Míg az dönt helyetted,

koldus út lesz utad. Idegenben. Távol.

Ha honvággyal sózott ételed megetted,

úgyis hazatérsz majd a messze-világból.

Én maradok. Itt, hol tücsök zenéjére

hull álomba lelkem minden áldott este.

Hazám alkonyába olvad szívem vére,

ott, hol visszatérő lépteidet leste.

VÖRÖS LILIOM