Aranyló alkony fedi el a várost,
nedűjébe mártva lélekpennámat,
erdőt festek, mezőt, szép vadvirágost,
s róluk zengek halhatatlan, örök ódákat.
Ugye Te is hallod, mily csöndes az út,
mindkét oldalán ibolyák fakadnak,
szirmukra nézd, finom harmat hullt,
s lábunk előtt mind fejet hajtanak.
Csodáld meg Te is a folyón túli rétet.
Látod? Lepkék tánca karnevált rendez.
Fogadd áldását e bájos vidéknek;
szépségét igazítja szomjas szemedhez.
Pillants rá a szőke, ifjú sziklavölgyre,
hol száz madár a bükkök titkait beszélvén
bokorról bokorra szállva üdvözölte
békés sétánkat a szellős róna szélén.
Add a kezed! Nézd, elevenre vált
a tó tükrén a csend. A sás kisarjad,
s a roskadó fűzeken a vadszőlőbrokát
odacsalogatja a ránk károgó varjat.
Ne tarts tőle, sorsfüst itt nem fojtogat,
bár hallom zihálni sziklatömbű melled,
terítsd magadra a szózatrojtokat,
így azok melege teljesen ellep.
Ugye puha, finom? Mint a bodzahab,
mely ott pezseg a büszke dombtetőkön,
hol ezer buja lombkebel dagad,
majd áthajlik a mohával szőtt rönkön.
Gyere, szegődj hát lépteim nyomába,
s én eléd terítem lelkem szőnyegét.
Ó, mennyi szépet szívott itt magába,
mégsem jutott annyi, hogy csordultig beteljék.
VÖRÖS LILIOM
